Vertek már meg minket nagyon... (az 1993-as osztályozó)

Egy nemrég a saját videógyűjteményből digitalizált és a Youtube-ra felrakott anyagból terveztem posztot írni már egy ideje, csak az alkalmat – egy-két nap érdemibb hírek nélkül – vártam. Ez ma jött volna el, de a nyomorúságos szerdai élmény hatására most úgy határoztam: valami mást veszek elő.

A futballdrukker általános és "természetes" lelkiállapota a "mindig vernek minket, most is, és mindörökké így lesz", amint azt ma már legendás könyvében anno Nick Hornby találóan leleplezte, tehát azért járunk hétvégente meccsre, mert szeretünk kikapni – bármilyen groteszkül, sőt, már-már perverzen hangzik is ez! –, amit néha megszakítanak ugyan a váratlan győzelmek, de aztán visszaáll a menet a megszokott kerékvágásba... Szóval kikapni, netán megalázó vereséget szenvedni: ez per pillanat kiborítja az embert, de hosszú távon éppenhogy az önmarcangoló érzés élteti az igazi szurkolót. (Már ha elfogadjuk az egyszeri Arsenal-fanból lett brit szépíró tételét.) Semmiképp sem rendkívüli a diósgyőri futballbarátok életében sem, hogy a csapatuk neve mellett a egy nulla, az ellenfélnél meg egy jóval magasabb szám.

A bevezető arra szolgált, hogy feltárjam az apropót: a Kecskemét elleni minapi szenvedés közben végig azon gondolkoztam, mikor éltem át utoljára hasonlót a lelátón. Hál'istennek az utóbbi időben nem, tavaly télen is, meg a megelőző felkészülési szezonokban se voltak ennyire borzalmas alázások, bajnokikon meg végképp nem (Győrben, Siófokon nem voltam tavaly...), úgyhogy visszalépdelve az időben az első Liga-kupa szezon pesti Vasas – Diósgyőre jutott eszembe, ez volt az a (szempontunkból) 0-3, amelyen először láthatta a Fáy utcába elzarándokló 50-100 fős vendégdrukker-had az amilyen népes, olyan kilátástalan produkciót nyújtó-ígérő afrikai légiót.

De továbbmegyek: ha a távlatosabb múltból kell hasonlóan elkeserítő emlékeket előbányászni, akkor nekem leggyakrabban a kilencvenes évek eleji soproni osztályozó jelenik meg (rémálmaimban). Meg is van az egykori felvétel, és most gondoltam, felteszem az említett portálra; mikor nézhetnénk meg nyugodtabban, mint most, amikor egy gyenge meccsen vagyunk túl, és egy felszabadítóan örömteli revansra várunk az előttünk álló hétvégén. Szóval aki kíváncsi rá, vagy mert maga is emlékszik arra a megrendítő mentális ütésre, amit az a Sopron elleni ruha "vitt be", vagy csak hallott róla, fiatalabb lévén, netán még azt sem: itt a lehetőség az újrázásra, vagy a pótlásra. Figyelmeztetés: ezt tényleg rossz nézni!

(első mérkőzés, DVTK – Sopron)

Mint ha ma lenne, úgy előttem van az a nap. Megvolt az osztályozó mérkőzés első felvonása, itthon, gyenge 1-0-t sikerült csak kiharcolni, mindenki csalódott volt, viszont olyat se nagyon hallott addig senki, hogy "soproni futball", úgy hogy nemigen éreztük, hogy valamitől tartani kellene. Talán a fiúk sem... Amikor elutazott a gárda az ország túlfelébe, hogy a visszavágón minimum megőrizze előnyét, és tartósítsa a sivár nyolcvanas évek után 1991-ben visszaszerzett első osztályú tagságát (ami ekkor még csak kétévesre rúgott), illetve tudtam, hogy dél tájban szurkolói busz vagy vonat (?) indult pár száz fanatikussal a Lővérek tövébe, akkor még mardosott is a lelki ismeretfurdalás: én miért nem tartok velük? Ej, hogy fogok majd sajnálkozni, hogy nem éltem át személyesen, a helyszínen azt az örömöt, amit – szinte egy bajnoki címmel felérően – a bentmaradás kiharcolása jelent majd... Direkt vádoltam magamat, hogy nem vagyok ott. Még törtem is a fejem, nincs-e mód délután valahogy nekiindulni, hátha időben Sopronba érnék. Szerencsére nem találtam ilyet, avagy az eltökéltségem volt kevés, mindenesetre jól jártam...

Késő délután volt akkoriban egy Telesport adás a tévében, úgyhogy arra vártunk (az internet- és mobiltelefonkorszak beköszönte előtt voltunk!, ezen kívül információforrás mindig csak a "másnapi" Népsport volt), a nagyapáménál voltam valamiért, ketten ültünk le összeszorult szívvel a képernyő elé, lesve-éhezve a híreket, mi történt.

Szóval kezdődik az adás, arra is emlékszem, Komlósi Gábor volt a műsorvezető, köszön, majd mielőtt szokásos módon eldarálná, mi lesz az aznapi adásban, mindjárt kezdésnek olyat mond, hogy kedves nézőink, egy meglepő hírrel indítjuk adásunkat...

- Sopron – Diósgyőr 5-0

(második mérkőzés, Sopron – DVTK)

Dajng!

Boing-Boom-Tschak! Mint egy képregényben. Kupánvágás.

Úgy saccolom, olyan öt perc telt el, ami alatt a nagyapámmal némán ültünk, nem is hallottuk, a továbbiakban mit mond a riporter, egyszerűen nem tudtunk megszólalni. Öt perc múltán egymásra néztünk, és próbáltuk kinyögni: úristen... ez nem lehet igaz. De az volt.

A nagyapámról, sajnos, ma már nem tudhatom, másfél évtized távlatából hogyan emlékszik, hogyan emlékezne erre az estére. Én, mint látható, nagyon élénken. Ha egyszer egy erre szolgáló készülékkel orvosi vizsgálat keretében szkennelnék a léleknek nevezett (ma még az orvostudomány által fel nem tárt) "szervemet", a doktoroknak feltűnne, hogy látható benne valahol egy kicsi, rettentően fekete színű, szinten elszenesedettnek, kiégettnek tűnő folt. Mi lehet ez? – tanakodnának, nem is sejtve a megfejtést. Én tudnám: az 1993-as Sopron – Diósgyőr osztályozó emléke.

Ps.: az osztályozók másik ágán abban a holtszezonban az Újpestnek (amely a DVTK mögött végzett az NBI-ben!) könnyebb ellenfél jutott, a másodosztály keleti csoportjának másodikja, a Hatvan. Kínkeservesen, nagy szerencsével tudták csak velük szemben is megőrizni elsőosztályú tagságukat a fővárosi lilák. Érdekesség még, hogy ugyanennek a keleti csoportnak a bajnoka akkor a Debrecen volt, amely sok év után itt került fel ismét a legmagasabb osztályba, ez jelentette a Sándor Tamás-féle fiatal garnitúra – tulajdonképpen máig is tartó – diadalútjának kezdetét.